NÉMETORSZÁG
Előző irományomban nagyfiammal kapcsolatos tapasztalatainkat osztottam meg, most viszont elmesélném kisebbik fiam, Peti történetét, aki 3 éves ittlétünk alatt két óvodát járt meg, szeptembertől pedig elkezdte az első osztályt.
Az ideköltözésünket követő első időszak izgatott, de sajnos sikertelen óvodakereséssel telt. Mint kiderült, lakást és óvodai helyet szinte lehetetlen itt találni. Mivel lakást viszonylag hamar, kb. másfél hónap alatt találtunk, bíztunk a szerencsénkben.
Végül találtunk egy óvodát, ahová bevették Petit, és mivel kényszerhelyzetben voltunk, be is adtuk, de inkább valamiféle gyerekmegőrző helynek nevezném, mint óvodának, mert a fejlesztés nem tartozott az erősségeik közé. Hozzátéve, hogy Peti akkor egy mukkot sem beszélt még németül, hát nem k
önnyű szívvel hagytam ott. Folyamatos, állhatatos keresgélés után végre megtaláltuk álmaink oviját, ahova ugyan csak szeptembertől lehetett átjelentkezni, de májusban már megnyugodva vágtuk a centit. Az első ovi sem tett szerencsére kárt Peti lelkében, csak nekem voltak nagyobb elvárásaim velük szemben.
A második ovi azonban kárpótolt minket mindenért. Megtaláltuk AZ ÓVÓNÉNIt, akibe Peti már az első alkalommal beleszeretett. Nem is csoda, azt hiszem, amit Peti németül tud, azt neki köszönhetjük, mint ahogy azt is, hogy az első oviban főként visszahúzódó gyermekem kivirult. Az ovikban vegyes csoportok vannak, 2-2,5 éves kortól beveszik a gyerekeket, akkor is, ha nem szobatiszták. Peti csoportjában 24-en voltak, ami meglehetősen nagy létszám, általában hárman foglalkoztak velük: két állandó óvónő és egy 
gyakornok (1-1 évet töltenek az oviban gyakorlaton).
A gyerekek rengeteget kirándultak, amikor csak lehetett, mentek az udvarra, vagy sétálni a városba, esetleg játszótérre. Minden évben volt egy projekt (pl. cirkusz),ami az egész évet végigkísérte és a programokat e köré a projekt köré igyekeztek szervezni. Az óvónők minden programra vitték magukkal a fényképezőgépet, így minden évben egy DVD-nyi fényképpe
l lettünk gazdagabbak. Én a magam részéről mindig nagy örömmel nézegetem ezeket a képeket, mert így kapok egy kis bepillantási lehetőséget azokba az órákba is, amiket nem együtt töltünk, láthatom, hogy érzi magát nagyfiam az oviban.
Mindig volt valami újdonság. A gyerekek együtt sütöttek, főztek, előtte együtt megvásárolták a hozzávalókat, a végén természetesen együtt fogyasztották el, amit készítettek.
…vagy bábszínházat rendeztek nekik.
…vagy kirándultak a vadasparkba.
…vagy a játszótérre.
Olyan sok programot szervezett az óvoda (legyen ez az egész ovinak szóló program, vagy csak a csoportjuknak), hogy bizony sokszor irigykedtem, én miért nem járhatok oda…
A vegyes csoportban kiemelt csapatnak számítanak az iskola-előkészítős gyerekek, akik utolsó évüket töltik az oviban. Petiék esetében ez 7 g
yerkőcöt érintett a csoportból, akik minden héten egy délelőttöt egy felkészítő pedagógussal töltöttek, különböző feladatokat oldottak meg, egyáltalán próbáltak egy kicsit felkészülni az iskola kötöttebb napirendjéhez. Peti imádta ezeket a foglalkozásokat, nem csak a feladatok miatt, hanem azért is, mert ők voltak a nagyok. Az előkészítősök rajzolhattak már ecsetfilccel, jóval több mindent csinálhattak már, mint a kicsik, és ez mindenki által elfogadott, tényleg a nagyoknak járó lehetőség volt. Külön kirándulásokat szerveztek nekik, amikor már kicsit mélyebben mutatták be a
várost, az erdőt, májusban pedig még egy éjszakát is bent tölthettek az oviban!
Szintén a nagyok privilégiuma volt, hogy választhattak maguknak egy kisebb gyerkőcöt, akire különösen oda kellett figyelniük. Azt hiszem, ez amúgy sem okozott senkinek sem gondot, mert számtalanszor láttam, hogy segítenek egymásnak pl. az öltözéskor, a nagyok automatikusan ott voltak a kicsik mellett, segítettek, amit kellett.
Peti a felkészítő foglalkozások mellett hetente egyszer német órára is járt. Az általános iskolák biztosítanak egy pedagógust a nem német anyanyelvű gyerekek nyelvi felzárkóztatására, hogy az iskolában már ne legyen ezzel gond.
Májusban összeült a kupaktanács. Először a szülők a pedagógusokkal, közösen megbeszéltük, ki hogy látja jónak, menjen-e a gyermek iskolába. Általában jellemző, hogy aki betölti a 6
. évét, az mehet iskolába, ha a pedagógusok (óvó nénik, az előkészítő foglalkozásokat tartó pedagógus), a szülő, az orvos és egy független szakértő egyetért. Természetesen van lehetőség arra, hogy még egy évet az oviban töltsenek a gyerekek, ha szükséges, de nem trend, hogy visszatartják őket.
Nálunk nem volt nagyon kérdés, hogy mi lesz: Peti nagyon készült az iskolába, és mivel egybehangzóan mindenki állította, hogy iskolaérett, lehetett szervezni a beiratkozást.
Az iskolai beiratkozás általában területi beosztás alapján történik. (Kivéve azokat az eseteket, – pl. nagyobbik gyermekemnél – amikor a körzeti iskola nem biztosít német oktatást németül nem beszélő gyerekek számára, olyankor az erre kijelölt iskolába lehet csak beiratkozni.) Szerencsénk van, mert a
z utcánk túloldalán álló iskola a város jó iskolái közé tartozik. A beiratkozást követően meghívták a leendő elsősöket egy ismerkedési napra, ahol 2-3 játékos tanórán barátkozhattak a tanító nénivel/bácsival, egymással. Így az első iskolanapon, amikor amúgy is van elég izgalom, már ismerősként köszöntik egymást a gyerekek, pedagógusok.
Szintén levélben kaptuk a kötelező felszerelésről szóló listát is. Ez füzeteket, írószereket jelent, mert a bajor iskolákban a tankönyveket nem kell a diákoknak megvenni, csak a munkafüzet, füzet saját, abban lehet dolgozni, a könyv az iskoláé. Én még nem találkoztam olyan könyvvel, ami össze lett volna firkálva,
tépkedve, stb., a gyerekek tényleg vigyáznak rá.
A levelezés egyébként nagy divat az iskola és a szülők között. Minden fontos információról levélben értesülünk, aminek egy szelvényét aláírva vissza is kell küldeni, hogy tudomást vettünk a benne foglaltatottakról. Ez nemcsak az általános iskolára jellemző, hanem a gimiből is rendszeresen kapunk így infókat. Nincs viszont ellenőrző füzet. A dolgozatokat alá kell írni, így az írásbeliről értesül a szülő, feleltetésről viszont (ami nem mindig olyan egyértelmű, mint Magyarországon, az én nagyfiam például több alkalommal utólag meglepődött, hogy őt feleltették?), nem feltétlenül értesül a szülő, de gyakran a diák sem. Jocikám (nagyfiam) osztályfőnöke elmondta, hogy ő gyakran még alszik is egyet, mielőtt a feleltetésre jegyet adna, mert közben figyeli még az órai munkát is. Természetesen a gyerek
is, szülő is bármikor megnézheti, mi áll a naplóban, minden tanár hetente 1 fogadóórát biztosít.
Bár Petit ez még nem érinti, mert elsőben még csak szöveges értékelés van, de a bátyus révén már megtanultuk, hogy az osztályzás bizony nem olyan, mint Magyarországon. 1-6-ig osztanak jegyeket, az egyes a legjobb, a kitűnő osztályzatnak felel meg, és a 6-os a legrosszabb. Nekem az elején nem volt egyszerű megszokni ezt a fordított rendszert, de szerencsére a fiúknak ez nem okoz gondot.
Bajorországban szeptember közepén indul a suli. Az első nap természetesen leginkább ismerkedés, a másodikosok tartottak egy aranyos kis előadást is, de klasszikus értelemben vett (é
rtsd magyar aggyal megszokott) tanévnyitó ünnepély nincs. (Ahogy évzáró sincs.) Bár az egész első hét az ismerkedés jegyében telt, és az óráknak mindennap 11-kor vége volt, mégis már az első naptól kaptak házit. Ez engem kicsit meglepett, bár az még jobban, hogy Peti mekkora boldogsággal vetette bele magát a feladatokba.
Az általam ismert magyar rendszerhez képest nekem furcsa volt, hogy a gyerekek először a nyomtatott betűket tanulják meg leírni, és év vége felé, esetleg második év elején foglalkoznak először a folyamatos kézírással. Nemcs
ak írni nem tanulják meg a kötött betűket elsőben, de olvasni is csak nyomtatott betűket olvasnak. Azzal viszont meglehetősen gyorsan haladnak.
Szintén furcsa volt nekem, hogy bár az órarend szerint az órák 45 percesek, nincs szünet minden óra után. Általában másfél órát tartanak egyben, bár gondolom, a tanároknak megvan a módszerük arra, hogy a kókadt gyerekeket hogy rázzák fel… Peti mindenesetre még nem panaszkodott, hogy fáradt lenne az órán. Igaz, itthon a szokásosnál is izgágább.
Az általános iskola első évéről egyelőre tehát közel 3 havi tapasztalatunk van. Ezek a tapasztalatok viszont nagyon pozitívak, mi sem támasztja jobban alá, minthogy Peti egy esti beszélgetés közben merengve azt mondta: „Nem szeretnék csillag lenni. A csillagok nem tudnak tanulni, és én nagyon szeretek tanulni.” Remélem, ez az érzés hosszú ideig elkíséri.
Világ iskolái 